Méltóság

A fertőtlenítő émelyítő szaga úgy hiszem, már az orromba itta magát, mikor egy fehér ruhás, kék klumpás fiatal ápoló elém tol egy kerekesszéket. Idős bácsi ül benne. Senkire nem néz, csak figyeli a kezét, mintha az élet által barázdált ráncokat számolná meg újra és újra, mindig egy frisset felfedezve.

Én csak egy mellkasröntgenre várok, és azonnal sejtem, a bácsit hamarabb fogadják majd mint engem, de nem is bánom. Gyarló módon sokszor azt kívánom én is, bár ne látnám, hogyan képesek az emberek megöregedni: minden méltóságot és tartást elveszítve. De olyan ez, mint a karambol, ami mellett múlt héten sétáltam el. Muszáj néznem.

Ugyanazt a gyomorgörcsöt, ugyanazt a reszketést érzem, ahogy figyelem az urat, aki láthatatlanná szeretne válni. Nem is létezik most más rajta és a sajnálatomon kívül. Körülöttünk nevek és diagnózisok röpködnek ebben a szocializmust idéző kórházban, majd az ápoló visszatér, és a mellettem lévő nyitott ajtó felé vezényli az öreget. Ekkor látom meg az ölében a vizeletes zacskót, amiben sárga színű folyadék remeg.

Méltóságtól megfosztva. Ez jut eszembe, meg az hogy nem is a ráncait számolta, csak a zacskót rejtegette, hogy senki ne lássa.

Érzem, ahogy az epe feltolul a torkomba. Nem bírom tovább nézni ezt az embertelenséget! Kicsit távolabb tőlem fekvőbeteget hoznak. Szemeit szorosan lecsukva tartja, míg az ápoló őt is magára hagyja. A várakozó tömeg lopva néz ki rá újságjaik mögül, de senki nem szól egy szót sem. Mindenkinek az jár a fejében, hogy milyen jó is, hogy ők csak egy kéz-, láb-, vagy mellkasröntgenre várnak. És milyen kellemes belegondolni, hogy ők még fiatalok és üdék.

Az ölembe ejtett egészségügyi kártyát nézem, nem foglalkozom a mellkasomat markoló fájdalommal. Nem is tudom hirtelen, hogy mi okozza: ez a másokon látott hideg érdektelenség, vagy csak az ízületemben lapuló gyulladás?

Jaj, de édes – suttogja a velem szemben ülő nő a férjének, és egy kisfiúra mutat. A gyerek bal lába térdig be van gipszelve. Még látszik, hogy most tanul járni vele. Az emberek leteszik az újságjaikat, és mindenki mosolyog a totyogó gyerek láttán, akinek a fél pár zokniját egy anyuka viszi kitartóan.

,,Vajon, ha egy 70 éves idős ember közlekedne így, őt édesnek tartanák, vagy inkább visszabújnának az újságpapírok mögé?” – gondolom szarkasztikusan, és tudom, hogy nem szabad, de akkor utálom azt az óvodás gyereket. Mert az ő egyszerű lábtörését többre tartják, mint a vizeletes zacskós férfit, vagy a még mindig lehunyt szemű, ráncos urat.

Mindig is gyűlöltem a kórházakat, mert több szenvedéssel, betegséggel és halállal találjuk szembe magunkat ott, mint bárhol az utcákon. Ilyenkor folyton eszembe jut: egyszer én is megöregszem és meghalok.

Most én is lehunyom a szemem, mint a betegágyon fekvő férfi, és látom magam előtt, ahogy néhány tíz év múlva én is egyedül fogok ülni talán ugyanitt egy tolószékben, ölemben a saját vizeletemmel, kezeimen a munka és az élet rajzolta ráncokkal. És most csak azt az egyet remélem, hogy addigra megtanulunk egymással emberségesebbek lenni, szembefordulunk mások szenvedésével és segítünk. Mert ez a kívülről figyelt várószoba tele van kegyetlenséggel, megalázással és megvetéssel, tagadással és szégyennel.

Megkocogtatják a vállam, mire riadtan nyitom ki a szemeimet. Érzem, ahogy egy pillanatra elhomályosul a látásom, de a nővérre nézek.

Jöjjön – csak ennyit mond, és beterel a vetkőzőbe. Néhány perc múlva a kórlapomra csak ennyi van írva: ízületi gyulladás.

Vajon a két öregnek mi lehet?

Read previous post:
Mindenét megmutatta a debreceni lány az Éden Hotelben (18+ videóval)

Anno én is kaptam egy ajánlatot, hogy mi lenne, ha én is torokra kapnám a városházát (18+)

Close